Életünk Dél-Tirolban

Decemberben érkezik hozzánk a kistesó, aki a jelek szerint Hugi lesz 🙂

3 hónapig, csak a mi kis édes titkunk volt…aztán a hazautazás alkalmával, bejelentettük a családnak is az örömhírt.

Mielőbb szerettünk volna Beninek kistesót. Úgy gondoljuk a kezdeti egyik kicsi, másik pici nehézségek után, hamar összenőnek, és így lesz a legjobb mindenkinek. Beni egyenlőre nem érti, mit jelent, hogy lakik valaki Anya pocijában. Továbbra is lelkiismeret-furdalás nélkül hasbarúg, és ugrál rajtam. Ez a baba igazán edzett lesz, mire világra jön.

Otthon kiváltottam az EU-kártyát, utánajártunk mindennek, úgy tűnik, az itteni terhesgondozásom nem fog akadályba ütközni.

Végre eljött az első UH ideje. Kétségem sem volt afelől, hogy a babával minden rendben van, már a vizsgálat elején azt firtattam a dokitól, látszik-e már, hogy kislány??? 😀 Persze még korai biztosra megmondani, de nagyon úgy tűnik, hogy Hugi lakik a pocakombam. Ez a terhesség egyébként teljesen más, mint Benivel volt. Akkor egyáltalán nem éreztem magam terhesnek, a 6. hónapig aktívan dolgoztam (akkor járt le a szerződésem). Nem voltak rosszullétek, teljesen jól viseltem fizikailag mindvégig. Most azonban megtudtam, mi az a reggeli rosszullét -ami egész nap is eltarthat-, gyakran kínoz migrén, és egész nap aludnék, persze ha Beni hagyna… Próbáltam ennek is a jó oldalát nézni: ezúttal tuti kislány lesz, kislááány!!! (gondolom kiderült, nagyon Hugicát szerettünk volna)

Akárhogyan próbálkoztunk nekem nem sikerült elintézni az egészségügyi biztosításomat. Nincs más megoldás, dolgoznom kell.

Neki is álltam a munkakeresésnek, ami bizony nem egyszerű. Csak 4 órás állást vállalhatok gyerek mellett, még így sem lesz könnyű megoldani a felügyeletét. Bölcsibe csak akkor veszik fel, ha mindkét szülőnek van munkaviszonya. Nem is bánnám, ha közösségbe menne, biztosan jó hatással lenne rá. Viszont tartok tőle, hogy minden második héten összeszedne valami betegséget, akkor hova tegyem? Nem valószínű, hogy sokáig tolerálnák, ha folyton táppénzre mennék. Ördögi kör…ám a problémák arra valók, hogy megoldjuk őket.

Jelentkeztem több álláshirdetésre is, mindenhol már találtak valakit (nem sokkal a hirdetés megjelenése után). Üzentem a volt munkahelyemnek, hogy munkát keresek, nincs-e szükségük kisegítőre. Párom nem igazán örült, mivel 35km-re van tőlünk, és csak egy autónk van. Nem is válaszoltak 2hétig.

Egyszercsak jött egy üzenet, de jó, hogy hallunk felőled! Holnapután kellene besegíteni ráérsz? Hát hogyne!? Mi az nekem, 2 nap alatt bébiszittert keríteni, megoldani, hogy jutok oda, meg vissza. Lemondani nem akartam, ha már egyszer én akartam dolgozni. Először bepánikoltam, hogy  jajjmostmilesz. Aztán lehiggadtam, végiggondoltam a lehetőségeket. Nekem reggel 9-re kell mennem, Apa itthon van fél12-ig. Addigra jön a “fogadott nagynénink” vigyázni Benire, fél2körül meg már haza is érek. Autót is szereztem.

Nagyon jó volt végre dolgozó nőnek lenni megint egy kis időre. Kedvesen fogadtak, örültek nekem. Kicsit kiszakadtam az itthoni körforgásból. Beni is jól viselte, nem volt vele semmi probléma. (azt leszámítva, hogy Apa ezegyszer nem tudott kibújni a kakispelus-csere alól :D) Mondjuk el is fáradtam rendesen, “nem szokta a cigány a szántást” ugye. Aztán egyezkedtem a főnökséggel, hogy adjunk valami hivatalos formát ennek, ami mindenkinek megfelel. Még egyszer behívtak dolgozni, hajlottak is a bejelentésre, de abban a formában, amit ajánlottak az egészségbiztosítást nem kaptam volna meg. Végül úgy döntöttem, így nem megyek többet. Hosszútávon fizetett gyerekfelügyeletet kellett volna találnom, úgy viszont majhogynem én fizettem volna rá, hogy dolgozhassak.

Így esett, hogy ha csak 2 napig is, de újra a dolgozó nők és anyák táborát erősítettem.