Hatalmas változás volt ez a költözés az életünkben. Elhatároztam, hogy erről írni fogok, ha másért nem is, magamnak. A blogot már létrehoztam februárban, hogy ha végre itt vagyunk, csak írni kelljen.
Lassan 3 hónapja itt élünk, annyi minden történt, hogy az írás elmaradt…
Végülis hivatalosan csak ehéttől lakunk itt. Ennyi ideig tartott ugyanis, hogy minden szükséges papírt beszerezzünk a bejelentkezéshez. Ahhoz, hogy az ember bejelentse a gyermekét a saját lakcímére, a születési anyakönyvi kivonat hivatalos fordítása kell. Közölték, menjünk haza, fordíttassuk le. Na, nem eszik olyan forrón a kását, felhívtuk a Milánói Konzulátust, hogy mi ilyenkor a teendő. Szerencsére elég volt nekik emaiben elküldeni a magyar anyakönyvi kivonat másolatát, ők pedig postázták a hivatalos fordítást. Igen ám, csakhogy egy hónap múlva sem érkezett meg. Elkezdtem nyomozni, hol veszett el a levelünk. Konzulátust felhívni, postára bemenni, ajánlott szelvény számát megtudni stb. Végül a postán közölték, kérdezzük meg a kézbesítőtől. Másnap elcsíptük a postást, aki közölte, hogy rémlik neki valamilyen levél, de ő nem tudta, hogy mi itt lakunk, ezért visszaküldte. HE?!?! Ilyen a mi formánk. Végülis elküldték újra, és azóta elintéztünk (majdnem) mindent.
Benikém jó viselte a váltást, pedig én tartottam tőle. Olyan, mintha kicserélték volna. Egyik napról a másikra elkezdte végigaludni az éjszakákat. Ideje volt, mert már kezdtem kikészülni az otthoni 2-3óránkénti ébredésektől. Mostanában este 7kor lefektetem és reggelig nyugodtan alszik. Eszméletlen ütemben fejlődik, 11hónaposan megtette az első bizonytalan önálló lépéseket, mostanra pedig már szalad. Annyira édes, minden nap produkál valami újat, és nagyon büszke magára, rólam nem is beszélve. Hihetetlenül önálló, már nem engedi, hogy etessem, egyedül eszik többnyire kézzel, de már barátkozik a kanállal is. Ennek persze nagyon örülök, a minden étkezés után rám váró takarításnak már kevésbé.
